Van az úgy, hogy az embernek írnia kell. Mert valamit senkinek nem mondhat el - elmondja hát mindenkinek. Nem szeretném kilétemet felfedni, de mégis szeretném megosztani tapasztalataimat, élményeimet, gubancaimat másokkal. Lesznek dolgok, amiket nem konkrétan úgy fogok leírni, ahogy történtek, mert nem szeretném, ha valaki magára ismerne. De a lényeg megmarad. Persze senkinek nem írom le a valódi nevét, nem lenne szép tőlem, meg abból is biztos valaki be tudná azonosítani a szereplőket.
Amúgy 21 éves vagyok, egy nagyobbacska városban lakom. Egyedül nevelem a 8 hónapos kisfiamat és próbálok boldogulni az életben. De nem vagyok ám letört, szó nincs róla. Nagyon is életvidám vagyok, imádok bulizni, haverokkal lenni, jönni-menni. Nem vagyok egy otthonülő, megkeseredett anyuka. Imádom a fiam, egész nap vele vagyok persze, de nagyon jól érzem magam így. Ha este el akarok menni valahová, akkor a kedves nagymama szívesen vigyáz rá, persze nem állandó jelleggel járok el, de azért amikor lehet, sort kerítek rá. Vannak, akik ezért megszólnak, mert szerintük ilyet egy jó anya nem tesz. Én jó anyának érzem magam, a fiam vidám, kiegyensúlyozott gyerek, ügyes, jól fejlődik, barátságos, szóval nem úgy néz ki, mint aki bármiben is hiányt szenvedne. És ha egyszer ez így van, akkor hol itt a probléma? Feleslegesen miért korlátoznám magam?
A fiam apjával nem vagyok együtt, ez ugye kiderült. Nem szeretnék róla sokat írni, legyen elég annyi, hogy nagyon, nagyon utálom, mert rettentő szemét volt velem, állandó jelleggel megalázott és úgy bánt velem, ahogy senki nem bánik azzal, akit állítólag szeret. Én hagytam el őt, mert elegem lett a viselkedéséből, eléggé össze kellett szednem minden bátorságom ehhez a lépéshez, mert féltem, hogy mi lesz, ha megszületik a baba, miből fogunk élni, és egyáltalán, mi lesz. De nem akartam egy olyan légkörben nevelni a fiam, ahol állandó a veszekedés, a feszültség, ahol nem lehet egy ártatlan megjegyzést tenni, mert a másik rögtön kiforgatja a szavaim. Szóval ezt nem. Akkor inkább egyedül.
Jelenleg levelezőn tanulok, mert még nincs meg az érettségim. Illetve, mostmár két tantárgyból megvan, mert előrehozottat csináltam, jövőre még visszavan három tantárgy. Utána egyetemre szeretnék menni, de oda már nappalira. Nagyon várom már, hogy végre nap mint nap elmehessek itthonról, felnőtt emberek közé. Ezt persze így is megteszem, ha akarom, de azért az más, amikor az embernek dolga van, valami naponta ismétlődő dolga, ami miatt el kell mennie otthonról. Meg amúgy is, szeretnék tanulni, olyat, ami érdekel, és egyáltalán, nagyon vonz az egyetem.
Hát most ennyit tudnék magamról írni, ez én vagyok. De a java csak ez után jön. Lesznek itt még dolgok, az biztos...
